A FÖLD TEREMTÉSE

         Mordvin hitrege 

Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán
hintázik Csám-Páz, az Úr;
habokon ringó kőszikla hátán
hintázik az Erős,
felhős a szíve,
így szól magában:
“Víz, víz, víz mindenütt,
víz és ég mindenütt,
jó volna teremteni földet!”

Habokat zúzó kőszikla hátán
hintázik, méláz,
felhős a szíve,
így sóhajt búsan Égi Apánk:
“Egyetlen társam, testvérem sincsen,
kivel a dolgot meghányjam-vessem,
hol fogjak hozzá, nem is tudom.”

Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal,
s keserű szájjal a tengerbe köp.
Azután sétál,
beleszáll a vízbe,
ide-oda úszkál,
feje zúg a gondtól.
és ahogyan térül-fordul,
erre úszkál, arra úszkál,
egyszercsak körültekint.
Lám: köpése óriás
hegyé nőtt a víz alól,
lám: keserű nyála száraz
szirt-orommá változott.
Kapja botját nagy haraggal,
hogy bizony majd szétveri.
Ráüt egyet: meg se rezdül,
ráüt ismét: elhasad,
és amint harmadszor üt,
hát a hegyből napvilágra
pattan Sajtán, a Gonosz.
Keze, lába csupa szőr,
csupa szőr a melle, háta,
dús borosta lepi arcát,
egy szeme a homlokán,
s homlokából két zömökded
szarva duzzad feketén,
lábafeje lópata,
farka húsos, pikkelyes. 

Nézi a Magános a mélyi szörnyet,
borzad tőle, de örvend is:
nincs többé egyedül.

Sajtán szava Csám-Páz úrhoz:
“Testvért kívántál, társat kerestél,
világot akarsz teremteni,
nem volt, akivel meghányjad-vessed.
Testvért kívántál: itt vagyok én,
társat kerestél: itt vagyok én.”

Így felel rá a Hatalmas:
“Testvéremül nem fogadlak,
munkatársul elfogadlak. –
Nosza, mindjárt lássunk hozzá,
szállj a tenger fenekére,
hozz fövenyt a víz alól,
hogy a földet megteremtsük.”

Lebukik a Csúf a mélybe,
üres kézzel fordul vissza,
másodszor is üres kézzel
veti föl a sárga hab.
Háborodva fúj és prüszköl,
csillog minden szőre szála,
vad, bozontos üstökérül
szerterázza a vizet.
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
laza tajték jön a száján,
fültépően ordibál:
“Másik társat végy magadhoz,
kétszer is hiába buktam,
tűz csapott ki a fövenyből,
juj, nagyon megégetett!
Másik társat végy magadhoz,
kín harapja porcikáim,
visszabújok én a hegybe.”
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
üvöltése mennydörögve
zúdul végig a vizen.
Apánk hallgat mosolyogva,
aztán lassan így felel:
“Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok,
nem tudtad-e, Szőrös?
Ha az én nevemben indulsz,
bátran bújhatsz a homályba,
ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből,
nem csap rád belőle tűz.”

Próbál Sajtán harmadízben,
a Bozontos harmadikszor
száll a tenger fenekére.
Nemsokára föl is bukkan,
kidagad a két pofája,
majd a szemcsés, szép fövenyt
Urunk markába köpi,
kicsit hagy csak nyelve alján.
Nosza, Csám-Páz szórja, hinti
szerteszét a tenger színén,
szórja, hinti fáradatlan.
S ím, hová egy morzsa hull,
nőni kezd, terülni menten,
s termőfölddé változik.
Háborogva zúg a tenger,
hab-fogait vicsorítja,
bőgve torpan, sírva hátrál,
tajtékozva szűkül egyre.
Nézi boldogan Apánk
a növekvő, ifjú földet,
nézi, nézi, s mosolyog.

De hogyan járt a Bozontos,
hogyan járt a Mély Fia?
Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt,
úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is.
Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre,
már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra;
jajgat, sír az Éktelen,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
már a feje dombnyi nagy,
már a feje kicsi hegy lett,
már a felhőket veri, –
fúj, üvölt a fájdalomtul,
vézna teste, gyönge lába
ing a szörnyű súly alatt,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
csontos öklét rágja, marja,
nyála ömlik, könnye ömlik,
és a feje egyre nő.
Látja ám az Ég Ura,
hallja, s hagyja sírni-ríni,
hadd fizesse ronda bűnét,
végre aztán így kiált rá:
“Nosza, köpd ki, esztelen!”

Rázkódik a Mély Fia,
nagyokat ökrend, köpi, hányja,
sárga fogai közül
darabokra törve zúdul.
És hová esik belőle:
kő lesz, szikla, sivatag lesz,
terméketlen és kopár.
Már a feje kicsi hegy lett,
már a feje dombnyi csak,
rázkódik az Óriás,
rengeti a gyenge földet,
megrepeszti könnyű bőrét,
s erre, arra, mindenütt
zúgó völgyek, öblös árkok,
meredélyes szakadékok
nyílnak rajta hirtelen.

Nézi Apánk, s megsajdul a szíve:
mivé lett a szép föld?
Simából érdes,
egyenesből görbe,
finomból durva,
bizony rút a szépből.
Nézi, s így szól haragos hangon:
“Átkozott légy, engedetlen,
idejöttél társamul,
s mit én bölcsen megcsináltam,
elrontottad suta kézzel.
Átkozott légy, lázadó,
hullj a tenger fenekére,
tenger feneke alatt
hullj az örök tűzbe-lángba!”

Könyörgésre fogja a Borzas,
odaesik Apánk elé,
csókolja a lábát, térdét,
meg-megrándul szikla-válla,
vonaglik a teste.
De csak mozdul ám a tenger
gyöngy-szín habján örvény támad,
zúgó örvény fenekéből
lila-zöld láng csap elő,
s benyeli a rettegőt.
Sistereg a sárga hab,
fényes párát lök az égre,
még hullámlik hosszú ívben,
aztán lassan elsimul.

Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas,
lehajtja fejét,
fátylas szemmel pislog körül olykor,
ismét egyedül van:
jó volna, ha társa volna.
Szomorú a Hatalmas:
a Gonosz földúlta a földet,
egyedül van a dúlt földön:
jó volna, ha társa volna.

Sóhajt és így szól magához:
“Van már föld, ha dúlt is,
most élőt teremtek.”

S Ange-Patäit megteremti,
megteremti az első asszonyt.
Habkőből faragja csontját,
húsa könnyű bárányfelhő,
hajnalpírból szabja bőrét,
haja kéklő holdsugár,
szeme árnyék, foga gyöngy,
körme kagyló belseje.
Tetszik ám a Bánatosnak,
tetszik ám az első asszony,
– jó volna, ha társa volna –
maga mellé emeli.

Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz,
mellette az első asszony,
sarjakat szül majd neki,
isteneknek anyja lesz.

Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1978. – p. 136-[142]. – A Szabadulás c.kötetben nem jelent meg.