Frontra menő bolgár katonák

                FRONTRA MENŐ BOLGÁR KATONÁK

Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is.
Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon:
szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre.
(Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel,
ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon,
legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.)
Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni:
s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani,
ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk.
Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne,
oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon.
Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől,
messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) –                                
Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél,
erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk,
vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek,
pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal! 

1944            

(Összegyűjtött versek. Bp. : Magvető, 1978. p. 108-109.)