Szabadulás

Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly,
            árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs.
            Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás,
a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol.

Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között,
            a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti,
            kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti:
a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög.

Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen,
            nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül.             
            A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül,
szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem.

Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny,
            halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett,
            sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület!
s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn.

Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el
            az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain,
            a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in-
gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel.

Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs,
            a védtelen befordul, és páncéljából kilép,
            a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség,
és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács.

A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át,
            rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel,
            király-sasok keringenek az áramlás erőivel,
a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág.

Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull
            a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí-
            ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi,
bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 38-39.)