Szorongás

                            Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág.
A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját,
s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül.

Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova.
Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan,
barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. –

Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép:
remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok,
csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik.

Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be,
nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti,
s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány.

A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút,
megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét,
s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. –

De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait,
csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet,
s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél.

Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi,
játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad,
tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull.

A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti,
sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme,
s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 34.)