Naplójegyzet

Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás
ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt
íve felé amely izzóan, szomorúan nyílik elébe.
S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset
a napos csucsokon, leereszti a szárnyát.

Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére
sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak
a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában,
a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj
zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait.

A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek
konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad.
Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen
fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság:
a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik.

Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke
fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré,
a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe,
halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében,
s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 30.)