Mint a kút

                            Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,
              ne rebbenjen szemed:
halott tükörré kerekítsd –
              a változó világ felett
közönnyel álljon, mint a telihold.”

Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,
              milyen nehéz parancs!
hisz úgy kell a bábáskodó
              sírás is olykor! gyáva, roncs
szívemre ömlő könnyek melege.

Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,
              te béke-hordozó,
azt gondolod, hogy hasztalan
              kolonc és nyűg csupán a szó,
s az érintésed, mellyel védenél. 

Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,
              – a szorgalmas napok
sorsunk kötik, s jó vége lesz
              talán, talán megnyughatok,
s kigyúl a béke bennem, mint a nap. – 

Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,
              elhagynod nem szabad,
ó, nem szabad egy percre sem,
              mert óhatatlan rámszakad
a cérnaszálon hintázó pokol.

Van példa rá: pár napja már veszett az életem,
              és omlik, mint a köd,
a szívem nyirkos félelem
              hűvöslő karjai között
reszket: – nem hallom gyönge hangodat.

„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,
              hisz úgyis öncsalás;
fáj nélküled, panaszkodom,
              akárhogyan csinálja más,
fáj nélküled, és sírok, mint a kút.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 25-26.)