Árnyék

                 Árnyék

                       I

Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú,
fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad.
Tudják a bírák fájó pontjainkat,
jó helyre sújtja pallosát a bosszú.

Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe:
eszünk, iszunk és alszunk rendületlen.
Növő reggelben, omló szürkületben
elindulunk, és megtérünk letörve.

A szándékos halál csont-szája csattog
mindenfelé a kergebirka földön –,
minket derékul zár és óv e börtön.

A véresekhez sóhajtunk: szerencsés
élők ti, kikben gazdag lángokat fog
a lét, mivel csapdák között forogtok.

                      II

Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy,
szemét figyeljük: bágyadtan mereng el,
kezéhez érünk: erre sem dereng fel,
hegyek közül jő: síkságon nem áll meg.

Úszó hajával, csillogó hajával
szikrázó sávot húz az éjszakába,
szállván az élők csillogó honába,
sodorja fátylas kedvünk is magával.

Ismertük egyszer, akkor ő is ismert,
tompán sajog még: emlék? képzelődés?
nyugalmunk akkor tékozolni is mert:

elengedtük. – Ki gondolhatta volna:
megkoldusodnak majd a dús idők, és
jeget növeszt magányunk nyájas orma.

                     III

Utáljuk rég a várost és magunkat
és otthonunkat, ezt a gyáva fészket,
(kerít, kerít az ólom-léptü végzet,
csak távol árnyék súlyával szorongat).

Ha már a romlás, pusztulás kiméli,
a jó felejtés jöjjön és segítsen:
rab életünkbe újságot terítsen,
mely boldog hírek balzsamát igéri.

Csodálkozzunk anyánk naponta látott
vonásain s a százszor összenyargalt
utcákon, és csodálkozzunk magunkon,

mint aki most fedez föl új világot,
köszönt először táró, drága hajnalt,
s amerre jár, nincs még előtte unt nyom.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 14-15.)