A Dunánál

            A DUNÁNÁL

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hidat tett rá a nap,
a túlsó parttól eddig, lábomig
arany-vörös hidat.
Homályosul a domb-sor tömbje,
éle keményedik,
hullong az est a nedves völgybe,
lassacskán megtelik.

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
mélyében rém lapul,
föl-fölszaggatja csöndes habjait,
jaj, irgalmatlanul;
rettegve nézem: mit takargat?
hoz, vagy visz végzetet? –
Ügyes szellő tölcsért kavargat
a szörnyű sík felett.

Már sebeimre pólya készül,
– vajjon eléri-e?
Nagy a Duna, s a szürke mélybül
rémeket vet föl zöld vize,
csapatostul kelnek a rémek,
vérengző, rossz sereg, –
kiönt a Duna, gyors vizének
sodrán halál lebeg. 

Küldi haza a nap piros
ujja, küldi a dolgos népet,
sok volt-pajtásom ül poros
kocsin, szemén a súlyos élet,
szívében is a súlyos élet,
mind bölcs és mind komoly,
ereikben a szűkös évek
híg mérge bujdokol.

Kérni megyek hozzájuk mégis,
magamat kérem el,
temetőjükben nyugszom én is,
bánatuk rajtam is lepel,
erős mellük homályos kripta,
alhat, ki ott lakik,
álmát élő nem háborítja
az ítéletnapig. –

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hová sodorta bőre ízét,
hová sodorta gyönge lábait,
szines szoknyája tarka színét,
hol úsznak róla szép virágai?
– A parton ifjú fűz-bokor nőtt,
a habba lógnak vékony ágai,
szemem ringatják, mint a bölcsők. 

S a hófehér, zajos libák
a töltés friss, smaragd-gyepérül
hová röpültek, mely világ
egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül,
elhull a tolluk mind egy szálig,
elhull a tolluk, mint a hó,
de visszavillognak halálig
az éves-öles sár alól.

Őriztük őket fáradatlan,
tarlóba is mentünk velük,
lazult az árny a sikló napban,
kövéredett lapos begyük,
a kukorica súgott-sajgott,
– de bújtunk volna mind a ketten!
ős gyávaság gyeplője tartott,
s dideregtünk a fülledt csendben.

Idézzem-e még? – hasztalan már:
régesrég másnak felesége,
ott voltam én is lakodalmán,
s elaludtam a közepébe,
elaludtam, s azóta alszom,
álomként jár csak néha bennem,
meg-meglegyinti csontos arcom,
amint ruhája messzelebben. –

Szállt, szállt a por, és hullott az eső,
hol rejtik zsenge-ifjuságom?
a zölden és pirosan serkenő
élet alatt hogyan találom?
Ó, képek és történetek
hideg papiron, forró szájon,
már fulladozom tőletek,
mint levegőtlen, gyilkos tájon!

Ki valahonnan messze ment,
messze ment és hosszú időre,
ne akarja a más jelent
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,
ki valahonnan messze ment,
ne térjen oda vissza többet,
aluvó napjai felett
ne túrja föl a sima földet. –

Seregek nőttek ellenem
idegen, váratlan sorokban,
szemük kútjában nem lelem
a régi képet, semmilyen horoggal
nem bírom már napfényre hozni:
új szellő fújta hajukat,
más vízben szokták arcuk mosni,
lábukban másak az utak.

Múltamba futnék: lehetetlen,
jelenem, jövőm: rettenet,
féregként forgok, tehetetlen,
eke szaladt rám, kivetett, –
zúgjatok mégis, karcsú fűzek,
lobogjon fürtötök,
bújtassatok el, drága szűzek,
karjaitok között.

Ne hagyjatok elmenni innen,
baljósak a csillagok,
a pusztulást emlékeimben
kövessék szebb napok,
szeretnék végre megnyugodni,
van már, ki rásegít,
ne próbáljak kalandba fogni,
akármi láz hevít.

Vagy te vezess, vörös-arany híd,
hol horgadó fejem
puha iszap padjára hajlik,
sár tömi szám, szemem,
hajam hínárként ringatózik,
mellem moszat lepi,
markom síkos habba fogódzik,
mely lágyan fürdeti.

(Dunaszekcső, 1944)

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 10-13.)