TÉL

Remeg már. Háborodva futna, futna –
fagy dönti el. Mint üldözött bogár,
gyors életére gyors halált hazudva
hever hatalmas buktatóinál.

Csírái, lám, fordítva nyíladoznak,
békéje omló köddel vándorol,
jelei fönt a hegy-tetőn lobognak
s a csillanó ablak-kristályokon.

A tornyok és a bástyák összedőlnek,
az orra-ejtő árok föltelik,
a támadó orcái tündökölnek,
nevetve látja érett terveit.

Nevetve néz szét karcsú trónusáról,
kiszáll belőle régi szégyene,
szelid párák lebegnek hűs vasáról,
szelid nyugalmat ringat kék szeme.

A vesztes mégse, mégse csöndesedhet:
győzők irgalma: átok és parázs,
sebei inkább égnek, üszkösödnek,
inkább csigázza forró borzadás.

De menti bőrét, föld alá igyekszik,
beléd igyekszik: enyhelyet keres –
Körmét behúzza, hálásan lefekszik,
az álma mély és szikrázó-üres.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 7.)