Szomorúság

         SZOMORÚSÁG 

Szél fut a tollpihének, a lepke
szárnyát emelinti.
A csukott ablak résein át a cifra fenyő
karácsonyi illata száll.
Fényes útak csúsznak a tájba,
oszlik a göndör füst,
a hegy éle embereket szab mind rövidebbre,
az ujjaim közül
fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök.

Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
vállatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek ébren?

A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot,
leroskad a híd, mely az este homályos partjairól
a hajnal tiszta ormaihoz vezet.

Nem kondul a harang se többé, hangja
egyre fogyóan párázik, akár
hűlő ételből a gőz.

Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
jégcsapokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám. 

Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
virágokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám.

Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban,
téglát, gerendát, cserepet is hoznak:
menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol.

Akik ismertek, sorra hagynak cserbe:
porló szivüktől lényem ízét
megtanulja lassan a föld

Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
sarkatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek éber?

Felhő-árnyék lebben a sűrű-
hajú mezőn, s a kócos
bogáncsok apró horgai
hiába kapnak utána;
üres folyosókon
haló léptek kopognak:
zománcos szappanbuborékok
rajától csillog e szüntelen
szűnő világ.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 4-5.)