próba

Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz

Áll az időben, s áll az idő benne.
Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. –
Váltott lovakkal visz a végtelenbe
engem egy hallgatag sereg.
Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék,
de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit,
úgy szöktetnek, és mintha menekülnék
a rosszak törvénye szerint.
Ó, állandóság temploma, homályos
lélek, töretlen íveid között épen ragyog
boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most
elém: látod, szegény vagyok!
Látod, útjaim fonalát unottan
csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép –
hozzád szaladtam, együgyű szavadban
remélem a legszebb zenét.
Bolond siető, mért kellett a puszta
homokra jutnom oly buján virágzó rét után? –
Most jajgatok, mint jégesőn a gazda,
vagy katona vesztett csatán.
És arcomat fényességedbe tartom,
homályos lélek, aki mint a háló a halat,
megfogtad múltam, s őrized a parton:
ne rántsa el az áradat.