Csorba Győző és a szovjet népek irodalma

A szovjet irodalommal először Gorkij és Solohov műveiben találkoztam. Valamikor a negyvenes évek elején, a Pécsi Városi Könyvtár könyvtárosaként. Ha jól emlékszem, Az anya az Athenaeum, a Csendes Don Cserépfalvi kiadásában került kezembe.

Személyes élményemmé azonban a szovjet irodalom, pontosabban a szovjet költészet ekkor még nem vált. Még közvetlenül a felszabadulás után sem. Mert bár tucatszámra olvastam a magyarul megjelent szovjet könyveket – főleg versesköteteket –, s néhány Avetik Iszahakjan és Szulejman Sztalszkij-verset a Sowjetliteratur című folyóiratból 1950 körül már le is fordítottam magyarra, igazán emberközelségbe csupán 1969-ben Alekszandr Mezsirov hozta.

Egy jugoszláviai költőtalálkozó sodort össze vele. Ő a szovjet küldöttség tagjaként érkezett, mégpedig harmadmagával. Én egymagam Magyarországról. A szarajevói ünnepélyes megnyitó után a szervezők a költőtársaságot két csoportra osztották, s két úton indították el Banja Luka-i végcéllal. Én Mezsirovval egy csoportba kerültem.

Az emberi rokonszenv titokzatos valami. Mezsirov az oroszon kívül egyetlen nyelvet sem ismert, én viszont, sajna, sem oroszul, sem más szláv nyelven nem tudtam. S mégis: már első állomásunkon, Mosztárban hosszú órákat töltöttünk és beszélgettünk együtt. Igen, beszélgettünk, méghozzá roppant változatos témákról: az életről, a mi életünkről, az irodalomról általában, a magunk írói munkásságáról, a családról s egyebekről. Hogyan? Fantáziával inkább, mint szavakkal. Szó – többnyire nemzetközi használatú – csak annyi hangzott el, amennyi elegendő volt a képzelet elindítására.

Harmadnap reggel – még Mosztárban – megkaptam Mezsirovtól egy kis versesfüzetét, a Hattyú-köz címűt, a következő latin betűs, magyar nyelvű ajánlással: „Csorba Győző szép, jó, kedves ember. A. Mezsirov.” (A dedikácó itt látható, a könyv borítója itt, a szerző portréja pedig itt.)

Mint kiderült, egy ötnyelvű szótárból böngészgette ki a szavakat.

Aztán találkoztunk egyszer Pécsett, ahová Jevtusenkóval látogatott el. Talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy egyenesen az én kedvemért. Akkor megint hosszan és jól elbeszélgettünk, már egy kicsit könnyebben is, mert tolmács közreműködésével. Nemsokára megbízást kaptam az Európa Könyvkiadótól egy kötetnyi Mezsirov-vers magyarítására. Megtud­tam, hogy személyemet a kiadótól Mezsirov maga kérte.

A munka – Búcsú a hótól címen jelent meg a kis kötet – nem volt könnyű, de megérte. Ha többet nem találkoznánk is, ez a könyv végképp megpecsételte barátságunkat.

 

 

Csorba Győző válasza a Szovjet Irodalom c. lap 1977. 11. számának körkérdésére (Élő kapcsolatok) = Szovjet Irodalom. 1977. 11. sz. p. 140.