Galsai Pongrác: Angelika

                                                                                                                      A N G E L I K A                            

Történt pedig, hogy Szentpál Mónika, a jeles előadóművész és verspropagátor fölkért: vállaljam a műsorvezetői vagy inkább istállómesteri tisztet Csorba Győző költői estjén, az Angelika presszóban.
Csorba Győző kiváló költő, tudhatjuk, nagy költőnek is nevezik majd, remélhetőleg minél később, a halála után bekövetkező időben. Hiszen nálunk a mulasztás tudata szokta kiosztani a megérdemelt, legmagasabb rangokat. Élet és halál: kevés kortársa sűríti figyelmét ennyire a lényegre. Nem a „társadalom” csak momentán érvényes, sokszor napilap-színvonalú állapotáról ír, s nem is a magánállapotok „örök emberivé” dramatizált magazinügyeiről. Szemét élet és halál érintkezésének azon a robbanáspontján tartja, ahol már kilyukad az ég. Mintha tapasztalati élménye lenne az elmúlásról. Síron túli, „kézzelfogható”, a sejtek bomlása közben átélt pusztulásélménye. Azzal a szorító felismeréssel egyszersmind, hogy semmit se tudhatunk. Mert Csorba, már kevesek által tudhatóan, ritka okos ember is. Koponyájában egymást tovább élesítő Wilkinson pengék forognak. Nála gyakorlatibb „észlénnyel” alig találkoztam: egy alkalmazó matematikus, egy reménytelen pereket megnyerő fiskális és egy halálveszélyben cikázó róka képességeivel rendelkezik. Kezem sokszor már a telefonon, hogy ügyes-bajos dolgaimban tanácsát kérjem. Arról a Dologról is, ami az irodalom, tőle tanultam legtöbbet. Csorba ugyanis, ezt még kevesebben tudják, már évtizedek óta a jó barátom: része az ifjúságnak, sőt az ifjúságra csak az ő jelenlétével együtt érdemes visszaemlékezni. Gyakran szerepeltünk irodalmi esteken, kultúrházprogramokban, vidéki felolvasóturnékon is.
Igaz, Angelikáék a „műsorvezetésért” csak annyi honoráriumot ígértek, amennyiért egy parkettás ki sem húzná a farzsebéből a colstokját. De a feladat megtisztelő és melengető volt. Természetesen vállaltam.
Úgy terveztük, hogy a versmondók szereplése közt „kötetlen beszélgetést” folytatok a költővel. Ezt kellett előkészíteni.
Az est délelőttjén egy Majakovszkij utcai eszpresszóban találkoztam Csorba Győzővel. Az Erzsébetváros kőrengetegébe vájt, sötét, fülledt kis barlang volt. Mint egy vízszintes kút, olyan szűk. Csorba a hajnali vonattal jött fel Pécsről. De még nem tudott igazán megérkezni. A kéznyújtás után, szinte a válla rándításával ledobta panyókára vetett ballonkabátját, a fogasra akasztotta, és fél fenékkel ült le mellém a székre. Nyakkendőjének túl vastagra sikerült bogján még látszott a vonatra készülődés sietsége. Mi újság? Hogy vagy? Család? Gyerekek? Áll-e még a vén Peterdi háza? A baráti közhelykérdéseken hamar túljutottunk.
Csorba fehér irattartót tett az asztalra. A mai költői esten sorra kerülő verseivel. Azt javasolta, hogy a bevezető után, amelynek mondanivalóját, aggódva bár, de rám bízza, „kötetlen beszélgetésünket” a művek köré csoportosítsuk.
Ezek a „kötetlen beszélgetések”! Közös szerepléseinken gyakran rejtjeles célzásokkal ugrattuk is egymást. De Csorbának volt egy réges-régi, kifizetetlen tartozása is.
A Pécsi Nemzeti Színházban 1953-ban, Petőfi születésének százharmincadik évfordulóján nagyszabású ünnepi műsort rendeztek. Az ünnep vezérszónokául Csorba Győzőt kérték fel. Lehet egy ilyen kitüntetést visszautasítani? Még szónokibb kérdéssel: lehetett akkoriban bármily hivatalos fölkérést, megbízatást, dicsőséget vagy szégyent elhárítani? A költő torokszorító izgalommal készült a beszédre… De nem mellőzhetem az előzményeket. Élt Pécsett egy Tóth Ernő László nevű vásári portékaárus, csöndes elmebeteg és süvítő fűzfaköltő, aki a kínai anyacsászárnő és VI. Pius pápa titkos nászából származtatta magát, kabátja hajtókáján cserkészjelvényt viselt, kis, négyszögletes borbélytáskával rótta az utcákat, és verseit alattomban kifüggesztette a köztereken, különös előszeretettel választva publikációs felületül a székesegyház falait. Nevezett drámákat is írt. Főként királyi, főúri és más előkelő személyekről. Azokat szamizdatként terjesztette. Egyik drámája legelején Anasztázia grófnő tánc közben így szól Ubul grófhoz: „Gróf úr, ne tapogassa a keblemet, feltűnések elkerülése gyanánt…” Nos, ez a pécsi kuriózum a Petőfi-ünnepség előtt mellém sündörgött a színház előcsarnokában. „Ha szabad kérdeznem – kérdezte –, van engedélye Csorba szaktársnak a Kínai Császártól és a Vatikántól az előadás megtartására?” „Fogalmam sincs! – mondtam. – Talán kérdezze meg tőle magától…” Ki „gondolta volna, hogy a biztatás lángra gyújtja a cserkészjelvényes ember őrületét? Fölment a függöny. Fantomméretű Petőfi-kép. Vörös posztós asztal. Párt- és állami kocka­emberek a díszelnökségben. Aztán jobbról be, féloldalasan, remegő inakkal, köhécselve: Csorba Győző. Szinte látni véltem, hogy homlokán, a pórusok tűszúrásaiban, finom verítékcsöppek gyöngyöznek. De mielőtt megszólalhatott volna, a nézőtéri utcán üvöltve előrerohant az én emberem. Hatalmas kést villogtatott a kezében. Azzal hadonászott: „Elvtársam, mutassa az engedélyét! A papírokat kérem! A Kínai Császártól és a Vatikántól!…” Civil ruhás rendőrök rohantak rá, fölnyalábolták, kapálódzott, elvitték.
Tudtam, éreztem, hogy barátom ezért az akaratlan, kínos tréfámért egyszer visszaadja a kölcsönt. Mégpedig nem is akármilyen, harmadosztályú nyilvánosság előtt. De később Pestre költöztem, múltak az évek, levelet is ritkán váltottunk.

És most ez az Angelika-est!

Ott a Majakovszkij utcai presszóban mindenesetre elolvastam a műsorban szereplő, jól ismert költeményeket.
Az egyik ciklus a költő szatirikus verseit, epigrammáit tartalmazta.
Köztük az Egy fővárosi íróra címűt.

 

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,

s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása

hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.

Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,

itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.

És a vers vége:

Miért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal

könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult. 

 

Erről a versről személyes emlékeim is voltak.

Az ötvenes évek közepén, már az „olvadás” időszakában fővárosi írócsoport látogatott Baranyába, így is mondhatnám: le a „valóságba”. Egy igen jóravaló mozgalmi költő és négy-öt, a dogmatizmusból kiábrándulófélben lévő, masszív szocreál íróember: Sarkadi Imre, Kuczka Péter, Tardos Tibor, talán Szeberényi Lehel is… Utóbbiak, brancsba tömörülésük játékos formulájaként a Kormorán Szövetség nevű titkos viccszervezet tagjai is voltak. A szervezetet, ha jól emlékszem, Kelemen János, a Kelet Népe egykori segédszerkesztője alapította, még delíriumos ötletei idején, és igen furcsa szokásokat eszeltek ki, például kézfogáskor egymás tenyerét cicerélték, „buzi” módra, és minden kijelentésükön az ellenkezőjét kellett érteni, így a „Takarodj innen, gazember!” szíves invitálást, a „Foglalj helyet, édes komám!” meg durva elutasítást jelentett. Bizarr mulatságukat persze kemény rumadagokkal is felfűtötték. A „fővárosi írók” azért jöttek vidékre, hogy újra fölfedezzék a korábban félreismert valóságot. Komlóra is leruccantak. De a komlói valóságbányászat túl jól sikerült – vagy megírhatatlan tanulságokkal zárult? Mindkét változat ok lehetett az ivásra. Este mindenesetre már az ittasság különböző fokán zuhantak le a Nádor étterem asztalához, az erős kapatosságtól a csillerészegségig. Csorba meg én, a helyi írócsoport elegyes színvonalú tagjaival az étterem túlsó sarkában ültünk. Kik voltak még a társaságban? Szántó Tibor, Gáll István, Őrsi Feri, Fábián Pista bácsi, Tárja Béla, a cipész költő, aki a „fölfedezését várta”? S talán egy-két lány is? Olyan volt a két művészasztal, mint a távoli szirtfokokra épült szomszédvárak. A „fővárosiak” bécsi szeletet vacsoráztak, megfelelő körítésekkel, futotta a Kossuth-díjukból, mi pedig sült krumplit vagy galuskát, pörköltszafttal. Csorba Győzőt ez a gasztronómiai osztálykülönbség is bosszantotta. Magába süppedve gyúrta a kenyérgalacsinokat. Kisvártatva a már említett mozgalmi költő, különben mindenkivel jótékony, báránylelkű ember, s a pestiek társaságában a legkevésbé ittas is, fölállt az asztaltól, és a vécére menet, inkább csak a barátkozás ügyetlen módján, odaszólt Csorbának: „Mit nézel?”. Csorba még jobban elkomorult. „A falat! – mondta, szinte vakkantva. – A falat!” A „fővárosi költő” meghökkent ettől a rövid hangtól. Politikai célzást érzett benne. „Hát csak nézd! – mondta. – Az is olyan üres, mint a világnézeted!” Azzal folytatta útját a megkönnyebbülés felé. „Ez beszél, ez a csasztuskaköltő, ez a fűzfa, ez a nyikhaj? – dühöngött a barátom. – Én utána megyek, és szájon vágom! Belefojtom a klozettbe!…” Már emelkedni akart, de szelíden visszanyomtuk. Így botrány helyett csak egy fullánkos vers született az afférból.
Csorba Győző néhány nap múlva megírta szatíráját a „fővárosi íróról”.
– Emlékszel az ominózus Nádor-beli jelenetre? – kérdeztem huszonöt évvel később, a Majakovszkij utcai eszpresszóban Csorba Győzőtől. – Nevet persze nem említenék. De ma este elmondanám az esetet. És utána megkérdezném, hogyan alakul át egy költői ingerület – verssé?
– Nagyon helyes – válaszolta Csorba. – Ez érdekes kérdés. Lehet róla beszélni.
Csorba Győző költői estjét hét órára hirdették.
Az Angelika fél hétkor még a szokásos délutáni képet mutatta. Kávénénikék, fiatal párok, rejtvényfejtő magányosok, fehér bóbiták villanása, sustorgás, halk magnózene, porcelán edények diszkrét koccanásai… Majd hét óra tájban mozgalom támadt. Sokan eltávoztak, még többen érkeztek. Nem mondhatom, hogy a közönség szétnyomta a falakat. De kényelmesen elhelyezkedve megtöltötte a termet.
Az előszót rendben elmondtam. Átadva magam annak a lámpaláz hajtotta svádának, amit közben mindig megbánok, de már nem tudok lefékezni.
A bemutatkozó mondatokon is hamar túlestünk. Utána kérdések-feleletek következtek, majd versek, újabb kérdések-feleletek, s megint versek.
Végül a szatírák és epigrammák kerültek sorra. Közöttük az Egy fővárosi íróra.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása
hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik…

Itt volt a parádés anekdotaalkalom. A műsorvezető nagy magánszáma. Előadtam, hogy jelen voltam a vers fogantatásánál, beszámoltam a Nádor étteremben történtekről, részletesen leírtam a szereplőket, név nélkül ugyan, de annál élénkebb színekkel… Megjegyeztem, miszerint ritka öröme a kritikusnak, ha egy költői élménynél asszisztálhat, játszottam a bennfentest, kiéltem minden kínálkozó stiláris fordulatot.
Csorba Győzőnek eközben juthatott eszébe a régi adóssága. Az a dermesztő Petőfi-emlékműsor. Amikor Tóth Ernő László a jóvoltomból előrohant a késsel… A költő egy ideig hagyott érvényesülni. Majd a torkát megköszörülve így szólt:
– Te ugyebár tulajdonképpen magyar szakos tanár vagy?
– Tulajdonképpen…
– El is végezted az egyetemet?
– Majdnem. Csak az utolsó vizsgám hiányzik.
– Kár, nagy kár. Akkor mindent értek. Ugyanis már az általános iskolában tanítják, hogy a vers nem egyetlen élményből születik!… Sok hasonló típusú élményre van szükség. Gyakran hosszú évek összeszűrt tapasztalataira… Mondom, ezt már a tíz-tizenkét éves gyerekek is tudják…
Ez volt a fekete poén a beszélgetésünk végén.
Csorba Győző azóta egyre magasabbra emelte költői épületét, az elmúlt években sokszor találkoztunk, Pesten és Pécs városában, több kötetet cseréltünk, vacsorára is meghívott Mándy Ivánnal, remek csirkepaprikást ettem nála, barátságunk zavartalan, de az Angelikát soha nem emlegettük, talán már el is felejtette…