Egy folyam mellé. A hatvanéves Pákolitz Istvánnak

                   EGY FOLYAM MELLÉ
                                A hatvanéves Pákolitz Istvánnak

A hullám-beírta homokra bizonnyal föl vagyok jegyezve
az idén is
A fűzfa-zúgás még ma is végigkiáltja nevemet a parton
A koraesti hold ha a kubik-melletti jegenyét „i”-vé pontozza
(lásd Musset-t) nekem kíván még mindig tetszeni
Az a vidék az a vidék ölthetett válthatott ruhát közömbösít-
hette szemét: a csönd-mélyi pillanatokban kénytelen rám
gondolni most is
Barátaimnak – ki a sírban ki meg feléje ballagóban – lelkükbe
tetoválva élek
Ó nagy történet az enyém az ottani s az övék is akár a
legnagyobbaké
Mint Mózesé Achillesé Attiláé – vagyis egy emberé más
emberek között
Továbbszőni már nem lehet ők se képesek én se rá: szá-
munkra odairatott a „Vége”
Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetet-
lenül ha nem ékelődöm bele ha nem ékelődünk bele
Ezt tudnia kell kellene az angol királynőnek éppúgy ahogy
az eszkimóknak és a kínai kuliknak is röviden minden
homo sapiensnek
Az elemek még számon tartanak a szerves és a szervetlen
világ
Ilyenkor nyár felé piszkál a vágy hogy menjek vissza tisztes-
séges karriert tisztességesen csinált fogadott fészek-fi egy
kicsit dicsekedni
És jöjjek vissza hízott öntudattal
És jöjjek vissza megelégedéssel
Mint aki megőrizte-tette híven a rábízottakat és nem volt
szégyellni valója
S mint akit megőriztek híven akikre akkor sorsa bízta és nincs
szemrehányni valója