Csorba Győző önarcképe a Hitel 1991. 16. számában

Önarckép – most

Azt hiszem, a nézőt nem vidítja fel. Meglehetősen rossz kedvűt, sőt alighanem elszomorítót lát.
De közérzetem szinte soha életemben nem volt igazán jó – legfeljebb rövid szakaszokban. Mintha egy vastag, szürke, helyenként fekete, s nagyjából ugyanannyi piros vonallal keresztezett sáv húzódna végig gyermekkoromtól máig.
Talán tíz éves lehettem, hogy belémesett a mulandóság tudata. Teljes nyerseségével a teljesen védtelen lélekbe. Alighanem közvetlen okozói apám halála tíz éves koromban, s még egyetlen év sem telt el, huszonnégy esztendős bátyámé, akkori eszményképemé. Esetleg még az is, hogy hatéves koromtól majdnem tizenegy évesig egy temető szomszédságában laktam. Ahogyan visszaemlékszem, tudatomon a temető keveset rontott ugyan, de a két haláleset hátteréül bizonyára valamiképpen érvényesült.
Születéskori testi hibám kamaszkoromban fokozottan érzékennyé tett, s bár a felhőket a fiatalság gyakran elfújta fejem felül, amikor írni kezdtem, különös vonzódással választottam komor témákat. Ahogy mostanában végiglapoztam első versesfüzetemet, sorra kerültek elém az elmúlással foglalkozó írások. Akkor – és még sokáig utána – inkább romantikus „fáj-virágokként”, mint reális életérzékelésül.
Lassacskán szinte rájárt az agyam, hogy a jelenségek végső következtetéseit többnyire gyász-szalaggal kössem át. Öt évvel ezelőtt egy meglehetősen súlyos érműtéten estem át. Azóta szinte folyamatos a kedvetlenségem, mert mintha valamiféle energiaforrást emeltek volna ki belőlem. Ez az, ami főként kedvemet szegi, mert félig elvette legfőbb védekezési eszközömet: a versírást. Ameddig az megvolt: gyógyított minden elesettségem ellen. Mióta nincs már, csaknem menthetetlenül védtelen lettem.
Rossz közérzetem szinte-szinte állandó.

Meglehet, hogy a politikai helyzet mindehhez még hozzájárult. Nem esett ugyan benne semmi drasztikus bántódásom, de mintha egy roppant súlyos terhet cipeltem volna szüntelenül.
A rendszerváltás még nem volt elég számomra. Közérzetem javulását erősen akadályozzák az undorító pálfordulások. (Ha ezt a bibliai kifejezést egyáltalán nem káromlás használni a tömérdek arcátlan hejehujázó önátmentésre.)
Egyetlen vigasztalóm szinte kritikátlan vonzódásom a humorhoz. Még a legbunkóbb formájához is. Szeretek nevetni.

Összegezve mindent: közérzetem tehát rossz, mai önarcképem sötét.

Az alábbi verseimet szeretem, de még jóval többet is.

Hogy melyiket a „legjobban”, azt nem tudom eldönteni. Mindenesetre ezeket ma is érvényesnek tartom.

 

Hitel, 1991. 16. sz. 8. p. ; Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannonia, 2001.  129-130 p. Online itt, Önarckép – most címmel.

A két vers: Lefelé; Simeon tűnődése