Melyik Csorba legkedvesebb könyve? Erre is megkapjuk a választ a kötetből. (A beszélgetőtárs Csuhai István, a kötet szerkesztője):

„CsI: –  Győző bácsi, így a végefelé hadd tegyem fel az ilyen beszél­getésekben elmaradhatatlan kérdést az egyetlen könyvről…
CSGY: – A válaszom erre furcsa lesz, mert … az én egyetlen könyvem tulajdonképpen két könyv. Annak ellenére, hogy verset írok, ha az ol­vasmányaimra ilyen szempontból visszatekintek, két könyv ragadott meg leginkább, és maradt bennem, azt hiszem, örökös élményként: mind a kettő regény. Az egyik a Don Quijote Cervantestől, a másik Swift Gulliverje. Gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez a két könyv lényegében teljesen azonos. Tulajdonképpen mind a kettőben ugyanarról van szó. Csakhogy amit az egyikben egy csoport képvisel, azt a másikban egy ember képviseli: az a szerencsétlen drága Don Quijote, aki mindent végigcsinál. A Gulliverben maga a főhős a normális, a Don Quijotében viszont a társadalom a normális, az a norma. Érdekes, hogy mind a kettőnek született gyerekkönyv-változata is, és mint gyerek­könyvek is ragyogóak. Én Don Quijote figuráját nagyon-nagyon szere­tem. Valahogyan így képzelem el én a normális embereket, mint amilyen Don Quijote volt. Annak ellenére, hogy mindig kinevették, meg­verték, megszégyenítették, mégiscsak jó lenne, ha a Don Quijote-szerű emberek lennének többségben. Rengeteg abban a regényben a szelle­mes dolog. Például a lovag paripájának a neve; Rocinante, aki csak volt ló, most már csak gebe. Aztán a borbélytányér, a szélmalmok és a többi. Don Quijote-rajongásomhoz Martyn Ferenc illusztrációi is nagyban hozzájárultak. Ő is igen kedvelte Cervantest, és élt Spanyolországban is egy darabig… Én soha nem jártam Spanyolországban, de a spanyo­lokat nagyon szeretem. Ebben szerintem része lehet a Don Quijoténak is. Tudod, a duende, ami tulajdonképpen a magyar virtusnak felel meg, és amiről Garcia Lorca ír, az a spanyolokban van meg körülbelül olyan mértékben, mint bennünk, magyarokban. Óriási bennük a kedély­anyag. Az olaszok nem tudnak annyira tragikusak lenni, mert még a tragikumukban is van valami kis érzelmesség, egy kis színház. A spa­nyoloknál viszont mindig odaképzelem a vért. A bicskázó magyar és a duendés spanyol egymáshoz nagyon közel áll.
Az angoloknak ehhez semmi közük nincs. Swift egy külön fejezet nálam, el is mondom, miért. Az a Gulliver-kiadás, amit én nagyon megszerettem, 1916-ban jelent meg Karinthy fordításában. Kis formá­tumú könyv, talán Világkönyvtár annak a sorozatnak a neve, aminek ez a kötet az egyik darabja volt. Ha egyszer a kezedbe kerül, feltétle­nül nézd meg. Én ugyan nem magamtól, hanem valaki figyelmezteté­sére megtaláltam benne egy részletet, amelyik a tervgazdálkodásról szól. Csodálatos, egyszerűen csodálatos, hogy az a húsz vagy hány sor mennyire egy az egyben át volt tehető a mi gazdálkodásunkra, illetve a szovjet tervgazdálkodásra. Arról van szó ebben a néhány sorban, hogy bizonyos emberek Brobdingnag fővárosából eljutottak Laputá­ba, majd onnan visszatérve tapasztalataik alapján királyi szabadalom­mal Tervkészítő Akadémiát létesítettek Lagadóban, majd minden vá­rosban szerveztek ilyen Akadémiát. Ezekben rengeteg terv született az ország megújítására. Csakhogy a tervek még nem fejlődtek tökélyre, s így az egész ország ugarrá vált, a nép éhezett, lerongyolódott, rommá lett. Nekem ez a részlet akkoriban nagyon nagy vigaszt nyújtott. [Csorba az oldalszámot meg is jelölte a kötéstábla belső oldalán! P. L.]
Ez a két könyv abban is hasonlít egymáshoz, hogy mind a kettő na­gyon-nagyon keserű könyv. Talán a Gulliver még keserűbb, mint a Don Quijote. Swift arról is írt, szinte hátborzongatóan, hogyan lehet megszüntetni Angliában az éhínséget. Azt javasolja, hogy le kell vág­ni a csecsemőket, és meg kell őket enni. Ha ezt elolvasod, először el­mosolyodsz a képtelenségén. De ha belegondolsz, hogy mit is ír, akkor rájössz, hogy ez egy hallatlanul keserű gondolat. [A kötet leírása megtalálható a katalógusban, Swift nevénél! P.L.]
Számomra ez azért is fontos, mert én régen elég sok epigrammát, humoros verset írtam, és mostanában azon veszem észre magam, hogy már alig tudok egyet is. Megnéztem az újabb köteteimet, és el­vétve találtam köztük ilyet. Elsorvasztotta bennem a humoros vénát a halál fölötti elmélkedés. Nem mondom, hogy nem szeretek nevetni, és hogy a humort nem kedvelem. Nagyon szeretem és csodálatos dolog­nak tartom, és azt hiszem, nem véletlen, hogy egyedül az ember tud nevetni az összes élőlény közül. Még a blőd humort is szeretem. De úgy látszik, most már nem tudok ilyesmit produkálni. Tudod, azok sem viccek voltak, amiket én régen írtam…
CSI: – Valami derű…
CSGY: – Nem derű. A derű alighanem belőlem hiányzik.
CSI: – Úgy értem, hogy a versek már nem ilyen derűsek…
CSGY: – Nem, nem derűsek már. Érdekes volt, egyszer Hamvas Béla megmutatta nekem John Cowper Powys angol írónak az egyik le­velét. Powyst ő igen nagyra tartotta. Abban a levélben az állt, hogy Powys nem értette, mi az a derű. Mintha ez valami sajátos magyar do­log lett volna. Hamvas elmondta, hogy hosszú levélben próbálta elma­gyarázni neki, de Powys akkor sem értette a lényegét. Ilyen formában én sem vagyok derűs, hanem inkább keserű. Ha én olykor humoros dolgot írtam, az inkább csipkelődő volt. Mint a Galsairól szóló hosszabb epigrammám, amiből idéztem már. Vagy az, amelyik két sorból áll: „Ekkora nagy szerelem szerelem szere” és a következő sor, „vagy tán csak a here”. Hát ez is olyan, tudod, hogy nem képzel az ember egy kék eget, és alá egy sellőt, hanem valamilyen keserű kételkedés van benne, még akkor is, ha az emberek ezt hallják, mosolyogni szok­tak rajta. Hát emiatt a keserűség miatt áll hozzám legközelebb a Don Quijote és a Gulliver.”
CSI: – Mikor olvastad őket először?
CSGY: – Úgy a tizenötödik és a huszadik évem között. Azóta ezek állandóan bennem vannak, és rendszeresen, többször is elolvastam őket.
Érdekes volt az is, ahogy például Proust-tal, Az eltűnt idő nyomában-nal találkoztam. Háromszor vagy négyszer kezdtem bele. Mindegyik al­kalommal eljutottam úgy a harmincadik vagy negyvenedik lapjáig. Az­tán letettem. Soha nem tudtam benne ennél tovább jutni. Már elmúltam negyven éves, mikor egyszer újra nekiálltam, és elolvastam 60-70 oldal­nyit belőle. Akkor olyan erővel fogott meg, hogy esténként, amikor sok munkám után hazafelé mentem, és tudtam, hogy ma megint olvashatom majd, bizseregni kezdett a gyomrom az örömtől. Úgy éreztem, hogy eb­ben a könyvben az egész élet benne van. Az én életem, a te életed, min­denkinek az élete. Persze, különféle áttételekkel. Talán mert a Don Quijo­te és a Gulliver korábbi élményem, ezért mélyebben vannak bennem, mint Az eltűnt idő nyomában. És azok azért is közelebb lehetnek hozzám valamivel, mert az én egyéniségemben is van valami keserű, a könnyen nevető fölszín alatt. Proust nem volt ilyen. Nagyon sok lírai anyag van benne, de nem volt keserű ember. Ahogy például Bartók mindent feltett a zenére: Takács Jenő mesélte, hogy volt Bartóknak egy jellegzetes moz­dulata, mindig megnézte az óráját, és ha eljött az ideje, mindent ottha­gyott, és elment dolgozni. Proust is ilyen lehetett. Bezárta magát egy szo­bába, ami gondosan szigetelve volt a külvilágtól, és így írt.
A kérdés persze maga is egy kicsit abszurd, mert aki szereti a köny­veket, és szereti a műveket, az nem nagyon tud így leszűkíteni. Mert ha mindent össze kéne vetnem… Nagyon szerettem például a görögöket. Azt a Szókratészt, akinek, tudjuk, minden sora tulajdonképpen Platóné, és ő nem írt semmit. A gimnáziumban ógörögöt tanultunk, és nagyon­ nagyon tetszett nekem Szókratész csodálatos bölcselkedése, hogy nem enged egyetlen egy szót sem kimondani anélkül, hogy meg ne magya­ráztatná beszélgetőtársával, mit ért azon a bizonyos szón. Elragadott az a fölényes erkölcsi magasság is, ami az övé volt. Például mikor halála előtt biztatják, hogy szökjön meg, akkor ő visszautasítja. Nem tudok le­horgonyozni sehol, és ha fel kellene sorolnom, ki és mi állt közel hozzám, akkor azt hiszem, hogy nagy lista születne.” (A város oldalában. p. 207-209.)