Nagy vallató. Dombay János régész élő szellemének

Nagy vallató
Dombay János régész élő szellemének

A múltat szóra bírni: hallja ma s a holnap,
mert van üzenete minden emberi kornak. –
Mikor a láb megindul, hogy lépjen a jövőbe,
szem, fül még múltba leskel, tanácsot kérni tőle.

Szilárdabb lesz a járás, ha járt nyomok tanítják,
de önként mindenik nyom meg nem mutatja titkát.
Az idő kérdez és válaszokat csikar ki.
Elmúlik az idő, s lassan nem érti senki.

Makacs nagy vallató, ki romok, csonka tárgyak
némaságában a némult szót megtaláltad,
hogy értetlen fülünk, a rég hallása-vesztett
váratlan jóhírek meghallásába kezdett:

ma már sokat tudunk, amit még nélküled nem,
és fognak tudni később többen s termékenyebben,
évezredek ködén túlról szelíd mosollyal
arcok  hajolnak hozzánk meleg, baráti gonddal.

Makacs, nagy vallató s nagy álmodó is egyben,
ki valót álmodott egy álomtalan közegben,
hogy sáros gödrök és idétlen semmiségek
fölött, alatt, között újjáéledt az élet,

s áradt, zengett, virult, és jött felénk, előre,
küszködvén, hogy az ember ember-rangját elérje.
Te győzelmet, kudarcot fontolva számba vettél,
s okos tapasztalást tanulságul szereztél.

Idők hű vándora, az idő, lám, legyőzött,
de itt maradt nekünk, amit szavad megőrzött,
és itt maradt, amit lényed lényünkbe vésett:
fentebbre izgató fentebb viselkedésed.

Magába nyelt a föld; hanem te még halottan,
nyilván nyugvóhelyed ölén is nyughatatlan
fürkészed – szüntelen kíváncsi – s egyre járod
ott lent a rengeteg kincset rejtő világot.

Mert onnét is, ma is, mindenhogyan, ha tudnál,
miként halálodig, kedved szerint csak adnál,
új és új fényt a csak lustán oszló sötétben,
makacs, nagy vallató és valló egy személyben.

Kötetben nem jelent meg. Közlés: Dunántúli Napló. 1980. október 12.