VISSZASZÁMLÁLÁS
Zs.- nak
78. X. 3. Ó, gyermekes gyermektelenség –
alig tucatnyi nap meg éj,
sokezer kétszín monotónia,
színváltó, borzalmas határ,
végképpen megtapasztalom,
amit agyammal már tudok:
nem tömheti a mindenség se,
nem tömheti be majd az űrt!
79. II. 5. Kiszúrni, kiszakítani
a naptárból azt a napot, ami…
hogy az idő megzavarodván
elvétené, mit ír az okmány,
s mert nem is lenne az a nap,
maradna ő, maradna csak!
s a nap helyén húzódna egy
pirostaréjú, csöppnyi heg,
nékem ünnepi kegyhelyem,
hová zarándok-hálámat viszem
79. II. 6. Jól tudtam, tudtam én ezt –
szoktam fotózva nézni
mindhármotokat együtt,
hogy tudjalak idézni:
de hát milyen idétlen,
sovány, ahány ilyen kép,
már látom: fognom is kell,
mit tartani szeretnék.
S ha csak ritkán s esetleg
s jobbára képzeletben –
hogy is lennél enyém úgy,
miként eddig szerettem?
s hogy nem leszel: „Ha van: jó,
ha nincs, hát akkor is jó”?
kit napra nap helyett el-
hoz tán egy kacskaringó?
Fekszem. Riadt madárhad
csapkod bennem. Nem alszom.
Próbálom mentegetni
s kibírni majd-kudarcom.
79. II. 8. Csak tegnap lenne legalább,
ezt mondom estelente,
de holnap lesz, és így tovább,
s jön közelebb a messze.
79. II. 10. 3, 2, 1, 0 (nulla) – majd ha
jutok a végső pillanatra:
hogyan állnak majd kint a fák?
ág lesz-e majd az eddig-ág?
szívható-e a levegő?
lesz-e az élet élhető?
79. II. 10. Elágazik, s megy hegyre-völgybe,
kövéredő sötétbe, ködbe,
s lesz út: ki-tudja-hova torkoll –
s lesz ő, kit a messzi letorkol,
s mind ritkábban fog visszaszólni,
kérdéseimre válaszolni,
s végül én is hiába (mint ki
virágát a tengerbe hinti,
s így gyászol, mert azt tudja csak, hogy
szerelme a habokba halt ott)
fürkészem lelkem nyugta végett
a tétovázó messzeséget.
79. II. 14. Aljasodom lassan: a félelem
az érkezőtől elzülleszt egészen,
már olykor azt is… úgy is… azzal is…
hogy a halál… hogy akkor hát…, ha már…
szóval: meg is gyilkolnám érdekemben,
legyek végképp túl azon a napon,
s őrajta is -, Isten bocsássa meg!
79. II.16. Begyújtom a kályhát. Hány óra is van?
Jó meleg legyen, mire hazaér.
Szekrényeiben ruhái, cipői,
holmijai: milyen kedves szoba!
tele vele mindig, ha nincs is itthon,
tele vele -, de ha nem ér haza?
ha már sose lesz itthon mindörökké?
ha szekrényei, ruhái, cipői,
holmijai? ha sompolygó szagok?
ha elözönlik, megszállják, legyőzik
volt birodalmát?
Iszonyú szoba!
79. II. 17. Fejét ha vállamra teszi,
ha szívom haja illatát;
huszonöt szép év illan át,
gyermekségének évei,
kislányságának évei,
nagylányságának évei,
botló, elfele léptei,
nagy ürességek konganak,
ha szívom haja illatát,
elfeketedik a világ,
a delek is boronganak,
az ég aljába hull a nap,
valami bennem megszakad,
s a könnyem befele szakad,
pörzsölve befele szakad…
79. II. 18. Kezdődött ez az év halállal,
majd folytatódik fél-halállal,
s mert fél-élettel folytatódik,
nem sír, nem is vigasztalódik.
79. II. 28. Még ez a születésnap is!
Az idő, mindig az idő
és a mögüle áradó
emlék-hadak!
Így az utolsó lesz ez is.
Hó van, kései, és tudom,
csak órákig tartó.
De én
hagyom magam: csapjon be, rajta!
Hitesse el, hogy messze még
a biztosan-rabló tavasz.Még ez a születésnap is!
Holnapután, igen.
Sötét van,
majdnem-éjjel. Alszik nyugodtan,
ágya körül tigrisek ülnek,
ágya körül bárányok ülnek,
szekrényén bölcs baglyok ügyelnek.
Ebből baj nem lehet.Ima:
„Aki van, s akinek hatalma van,
adja meg (úgysem adja meg),
hogy ne veszítsem el soha.”
Mert hát ki bírhat az idővel?
Ilyen isten van-e?
79. III. 14 Ahogy a szíj a húsba vág,
úgy élte már belém magát,
megszoktam, kell, körébe nőttem:
huszonöt éve az időben.
Huszonöt éve… Kiheverni
lesz-e időm bár harmad-ennyi?
79. III. 18 Ritkulnak, mert rövidül az idő,
az ismétlődések reményei:
a sajgás például szívem körül,
ha késve jön meg, a pajtáskodó
tréfák, a jó-szót-váró bánatok,
a… s így hát egyre inkább hajlamos
vagyok, hogy búcsúzkodjam, s részletes
leltárral voltjaim közé tegyem
vele-egy dolgaim.
De nem tudom
fölfogni még és mégsem igazán,
mi is folyik, hogy egyszer széttörik
lábam alatt az út s arcom előtt
az idő, széttörik egyáltalán
a valahai rend, s többé soha
össze nem áll, mert váza kiszakad…
79. III. 30 Csak megszokás… Ha mással így…
igen de az is megszokás,
hogy magamtól ha… vagyis a
halálom sem lesz majd nagyobb
79. IV. 8. Fülem körül sípolni kezd a levegő:
én felülről le lentről meg föl a világ
előbb a fejeket látom aztán a lábakat
fejek lábak fejek lábak fej-láb-ek-ak
megállás nincs lehet hogy túl a földön is
a föld színén túl befelé a földszinig
a másikig s tovább a másfelé-ürig
lehet az is
De voltaképp az óriás
hangfény után mit robbant két ellenkező
irányú mozgás egymás mellett elfutó
egészen mindegy hogy mi lesz a folytatás
nagyon sokáig még vak és süket leszek
79. V. 9. Az egyetlen az egyetlenegy
élet mért csonkul ennyire meg?
Lássam magam csak a fajfenntartás
szolgájának? így lesz megnyugvás?
s ha fölcseperedett az utód
tegye aztán a neki-jót?
s nekem coki legyen bele-
avatkoznom többé ügyeibe?
De akkor a saját szemem-
mel mért néz rám oly melegen?
mért leplezem le egyre-másra
hogy engem idéz a mozdulása?
hogy asztrál-testként közvetlenül
ott lebegek a bőre körül?
s ha őt megsebzik nekem is fáj
s ha engem akkor neki is fáj?
mért kellett össze-vissza kötődnünk
ha majd el kell szigetelődnünk? –
Közhelyek közhelyek kopott
okoskodás por-gondolatok
számomra most leleményes
rabvallatók terror-legények
akik az anatómiát
akik a pszichológiát
gyakorlatukból ismerik
s jól tudják hogy mikor melyik
kínzásmód látszik sikeresnek
tenni a homo sapienset
gyámoltalan ronccsá amely
már mindent helyesel…
79. VI. 10. Hát megtörtént… meg… pár órája… ma…
hogy is volt?… lássuk!… kezdené a toll…
de csak az Arany János-i szavak:
„Nagyon fáj! nem megy!”
