A Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztályának értesítői Csorba könyvtárában
(A képeket ld. a Picasa képmegosztón, itt:
https://picasaweb.google.com/107385612938149456507/IroszovetsegiKiadvanyok?authuser=0&authkey=Gv1sRgCLeWw-rH_I-fvQE&feat=directlink
A szöveget a képek sorrendjének megfelelően írtam. )
Csorba Győző könyvtárának már majdnem utolsó darabjait vettem a kezembe: a Magyar Írók Szövetsége (továbbiakban MÍSZ) (kezdetben éves) Tájékoztatóit és a MÍSZ Műfordítói Szakosztályának tájékoztatóit. Sokáig ide-oda tettem őket: nincsen könyv, de még folyóirat-formájuk sem. Jól látszik a képeken is: gyenge minőségű, porladó-sárguló papírra, gépírással írták a sorokat, többször csak a papír egyik oldalán, a lapokat ragasztották vagy kapcsozták és egy az írólapnál alig vastagabb borítót ragasztottak a lapokra. Ragasztás ragasztás hátán… Ettől függetlenül fontosnak tartották a megjelentetését, rögtön az első, a könyvtárban talált „évjáratban”, az 1965-ösben, két vaskos kötetet is kiadtak, mert az egyik kötetet teljesen „elfoglalta” a MÍSZ 65’-ös közgyűlésének anyaga.
„Első nekifutásra" azt hittem, ezek a változó vastagságú dokumentumok nem is könyvek. De aztán rájöttem: nagyon is fontosak: lehet, nem a magyar könyvkiadás műremekei, de remek (kor)dokumentumok, ezért mégis a Csorba könyvtár kötetei közé „emelem” a „füzeteket”. Így aztán „hivatalból” olvasgatni kezdtem, s végül alig-alig tudtam letenni őket. Gondoltam, egy-két oldalt megosztok a honlap olvasóival is.
A kiadványról még annyit: mint látható is a második képen, 400 példányban készültek a kötetei, a MÍSZ ill. a szakosztályok tagjai „illetményként” kapták, csakúgy, mint az APÓ, a Pártközpont vagy a minisztérium „illetékes elvtársai”. A későbbi darabokon már semmiféle kolofon, kiadói adat éppen ezért nincsen, hiszen a címzettek közül mindenki pontosan tudta, mit tart a kezében.
Sokat gondolkodtam, mit is tegyek a honlapra: nagyon kísértett, hogy Dobozy, Darvas vagy Garai Gábor vonalas (általában rendezvényeket bevezető, nyitó, vagy záró szövegeit) szkenneljem, de végül annyira megfeküdte a gyomromat a sok marxista szöveg, hogy úgy véltem, inkább nem rontom el az idelátogatók gyomrát, idegeit is. Pedig hejde örökbecsű mondatok vannak a közgyűlésekre, választmányi ülésekre meghívott elvtársak szövegeiben is! Pl. Dr. Romány Pál vagy Óvári Miklós elvtársaknak az írók előtt tartott beszédeiben. De hagyjuk, kár rájuk a szót fecsérelni, csak arra lennék kíváncsi, mit szólnának a ma diktatúráról papoló művészek, ha nekik is kötelező lenne mondjuk Rogán Antal vagy Navracsics Tibor előadásait hallgatni.
Végül aztán a sok blabla helyett inkább Hegedüs Géza igen érdekes hozzászólását választottam elsőnek az 1965-ös közgyűlésről. A kritikája iróniába van csomagolva, de „öl”. A káderpolitika pontos képét adja már bevezetőben is: nem volt jó a felnőttek között az arrogáns, durva, emberekkel bánni nem tudó könyvtárvezető? Küldjük iskolába, tanítson inkább gyerekeket. Milyen kár, mondja Hegedűs, hogy nem inkább iskolaigazgatót csináltak belőle…
„Nálunk valahogyan a gyakorlati kritika és a nagy tömegnek ez a tacitus consensusa [hallgatólagos elfogadása, P. L.] nagy mértékben elvált egymástól.”, mondja Hegedűs. A meghívott „elvtársak” közül talán nem is mindenki értette meg, hogy ez a mondat és a hozzáfűzött gondolatok azt jelentették, hogy a nép „tesz” a hivatalos kritikára. Nem mondja Hegedűs, hogy a kritikusok rosszak vagy ne adj Isten, sokuk egyszerűen fölösleges, azt írja: „… a nagy tömeg könyvet olvas és nem kritikát olvas.” Bizony, amikor a jelenlegi irodalmi élet jelenlegi szekértáborainak (melyek, mint a dokumentumokból is kiderül, már akkor is azok voltak, mit most) képviselői ordenáré szavakkal és mocskos vádakkal illetik egymást, eszembe jut, milyen jó volna, ha megszólalásuk előtt a tisztelt művész urak ezt a lehelet–finom ironikus, néhol vicces, mégis mindent megvilágító Hegedűs szöveget olvasnák! Hátha tanulnának belőle (vita)stílust!
Ráadásul Hegedüs szórakoztat is! Ezen a száraz beszédekkel tűzdelt közgyűlésen üde színfolt! „Én jobban szeretem a kultúra bálványimádóját, mint azt, aki a kultúrát még bálványnak sem tekinti.”-mondja. Ide a számítógépes kultúra (is) egy óriási szmájlit követel :)))))
„…végre írjuk meg a mai irodalomnak azt a felmérését…amely kiindulópontja mindenfajta tájékozódásnak az élő irodalomban.” Ez aztán megint egy fontos mondat! Megint kemény kritika a kritikának, implicite az van benne ugyanis, ami az előző mondatokban is benne volt, hogy a kor kritikája nem nyújt tájékozódási pontokat. Rosszul végzi a munkáját. Olyan „kánon” kellene, amit mindenki elfogad, amiben csakis valódi, irodalmi-művészi értékük szerint méretnek meg a szerzők. Az jut eszembe: vajon a mai magyar irodalomnak mikor lesz ilyen felmérése? Ahogyan elnézem az egyik oldal teljes túlreprezentáltságát mindenféle magyar és nemzetközi szervezetekben, a szekértáborukhoz tartozót akár a legcsekélyebb érdem nélkül istenítő médiákban, s a másiknak az ebből eredő frusztráltságát, talán soha…
S milyen előrelátó volt Hegedűs a rádióval, televízióval kapcsolatban: tudta, nem szabad elengedni e nagyhatású médiumok szerzőinek a kezét. Vajon akármelyik mai „írószövetség” akármelyik gyűlésén fölszólalna-e valaki: állítsanak föl egy külön szakosztályt a ma már mindennél nagyobb hatású elektronikus média szerzőinek. Biztosan harsány kacaj lenne a válasz, hiszen ugyan miféle, SZÍNVONALAT is megkövetelő szervezetbe lehetne „befogni” az internetes „szerzőket”. Ha már a „hagyományos” írókat sem lehet…
Hegedüs Géza hozzászólásának utolsó szavai egy új oldalra kerültek. Nem baj. Bemásoltam azt is, legalább látszanak a lap alján Sántha Ferenc hozzászólásának első szavai: "… legfontosa
Láthatjuk, a füzetekben azért dokumentálnak is: pl. összegyűjtik, ki milyen díjat kapott az adott évben, kinek van valamilyen évfordulója stb. Így találhattam meg például Csorba Győző József Attila-díjának dokumentálását is az 1972. évi jelentésben.
A politika és irodalom szoros kapcsolatának, azaz a szocialista irodalompolitikának, szép dokumentumát találhatjuk az 1973-as füzetben: „Reméljük, hogy a Szovjetúnió [sic!] és a szocialista országok békepolitikájának eredményeként az enyhülés irányzata fog győzedelmeskedni… sat., sat, sat.” Na, valóban irodalmi szöveg egy kanonizált író szájából, a szovjet író elvtársak (Ld. „Kedves Elvtársak…) előtt.
Aztán itt van a mindig „vonalas” E. Fehér Pál hozzászólása egy 1974-es vitához. Szkenneltem az egészet. Kordokumentum. És egy kis eredet-elemzés: nemzeti és internacionális akkor – nacionalista és kozmopolita most. Változott-e a fogalmakon kívül más? A „sárkányfog” már régebben el volt vetve, de már itt erősen kinőtt… Aztán ez a mondat: „a hagyományokat az ős Kelet adta számomra, és Október tett engem költővé.” E. Fehér csak idézi – természetesen, egyetértőleg – az „örmény szovjet irodalom egy klasszikusát Csárenecet.” (Ejnye, E. Fehér elvtárs, hát csak így „per” Csárenec? Az elvtárs hol marad a megszólításból? Elvégre az idézőt és az idézettet is a „Nagy Október” tette… mivé is?) Líra és a nagy október. Ja. Meg az Auróra ágyúi. Amint véletlenül eldördült egy… Aztán pl. a műfordítás társadalmi, politikai jelentőségéről is értekezik E. Fehér. Tapsot is kap érte.
Irodalom és politika szoros kapcsolatára még több bizonyítékot is fellelhetünk. Csak tudjuk sorolni őket! Pl., 1977. március-1978. január: „… további munkánk irányvonalának kitűzése az MSZMP XI. Kongresszusa döntéseinek tükrében.” Ja, és míg el nem felejtem elvtársaim: énekeljük el közösen: A párttal a néppel egy az utunk… Készüljünk ezzel a NOSZF 60. évfordulójának méltó megünnepelésére… is.
Úgy látszik, a választmányt is mindig el kellett látni politikai instrukciókkal. (Még inkább talán, mint a Közgyűlést.) 1978-ban pl. május 11.-én Óvári elvtárs, szeptember 29.-én Pozsgay elvtárs volt az ideológiai-politikai „ellátó”.
És egy pécsi vonatkozású történetet is kiemeltem: Szederkényi Ervin 1964-ben lett a Jelenkor főszerkesztője. Kinevezése előtt a tehetséges, igazán nívós, országos hírű folyóiratot kialakító Tüskés Tibort leváltották (kirúgták) a Jelenkor éléről. Bizonyítani kellett az új szerkesztőnek, akit a párt helyezett a lap élére: már nem csak a külsőben, a tartalomban és a jellegben is változtatott a Jelenkor. Az „Ideológiai Irányelvek” különben pontosan megmondják, mit kell tenni. Tessék csak olvasni. A teljesség kedvéért tegyük hozzá: nem Szederkényi változatta meg a Jelenkort, a Jelenkor munkatársai – élükön az előbb kilépő, majd visszatérő Csorbával – változtatták meg Szederkényit. Akiről kiderült: jó és tisztességes ember, s kitűnő szerkesztő. Sok hasonlót kívánhatnánk ma is… De 1965-ben Szederkényinek még bizonyítania kellett…
Bemásoltam egy oldalt Dobozy egyik 1978-as beszédéből. (De szeretett beszélni…) Csak keresgélem, csak keresgélem, de irodalomról ezen az oldalon én egy szót sem találok. Ha irodalomról nem is esik szó, de itt van ez: „A polgári mércét nem vállaljuk.” Ez itt a lényeg…
Végül megállapíthattam: a Műfordítói Szakosztály értesítői is ócska papíron, gépelve jelentek meg. De azok tartalma egészen más. A névből is következtethetően: szakmai. A szakosztályok munkájába kevésbé szólt bele a politika, mint a Választmány és a Szövetség tevékenységébe. Vagy csak közvetetten… A szakosztályokban inkább szakmai munka folyt… (Bár Fodor András naplói és levelei nem egészen erről tanúskodnak…)
Nagyon sok érdekes dolog van ezekben a tájékoztatókban. Ugye, nem baj, ha mégis „beemeltem” őket a könyvtár könyvei közé?
Az összes tájékoztató címleírását ld itt
