„Pécs, 81. szept. 7.

Kedves Ervin,

Ervinemet írtam volna szívem szerint, de egy ilyen beteg keresztnévvel még ezt se lehet csinálni. Mert mihelyt az ember bensőséges akar lenni vele, azonnal tagadóvá válik.

De bensőség nélkül is nagyon köszönöm kötetedet, s ha hiszed, ha nem: elolvastam az utolsó betűig.[1] Amit pedig válogatott köteteknél nem szoktam. Elolvastam és boldogan élveztem. Jó író vagy Te, Fiú, mi tagadás benne! Úgy mozogsz az anyagban, mint a hal a vízben. Akármilyen vízben méghozzá. Az olyan meleg-rózsaszínben esetleg, mint a »Hóban« vagy a »Veréb a Jézus Szívében«, vagy ama deremsztő-vörösben, mint az »Egy lapát szén Nellikének« vagy »A kuka«, bölcs-barnában mint »A bűvész«, »A retemetesz«, szivárvány-tarkában mint a »Simf, a füst«, »A százpettyes katica« (11 = undecim; 353. l. utolsó sor; 24 = viginti guattuor; 354. l. 10.sor [egyébként lényegtelen hibák.])

Egy szó mint száz: igen-igen melegen, sőt forrón gratulálok. Bár buta közhely az ilyesmi, mert gratulálok vagy nem: Te már megcsináltad a kötetet, s történjék akármi, a kötet megvan. Ha gratulálok, ha nem, ha sikere lesz, ha nem. Helyesebb lenne csak konstatálnom, tanúsítanom, hogy a kötet létezik, de ahhoz meg nincs rám szükség. (De mielőtt belezavarodnék, abbahagyom!)

Viszont a legfontosabbról nem feledkezem el. Tudtodra adom, hogy változatlanul nagyon szeretlek. A többit már ebből kitalálhatod.
            A rádióban meghallgattam a »Capriccio«-t, nagyszerű hangjáték. Minden erényed benne van.
            Kár, hogy olyan rövid ideig beszélgethettünk, pedig szélsebesen szalad az élet (főként az enyém).
            Zsuzsának kézcsókom, a komoly és kedves kis Fruzsinának hasonlóképpen, a két Fiút pedig szeretettel ölelem:

                                         Győző (bácsi)”