Csorba egy születésnapi köszöntőjével, egy tanulmány ajánlásával, a költő két versével és egy Weöres-Csorba-képpel (1941 v. 1942) emlékezem ezen az oldalon Weöres Sándorra
Csorba verse Weöres 70. születésnapjára:
Lám, lám, hetvenkedel, Sanyi!
Nem kések hát kimondanyi:
úgy érdemelsz bocsánatot,
ha most már százig folytatod
Ajánlok egy a költő születésének 100. évfordulójára írt tanulmányt a Hitelből, Mórocz Zsolt tollából: http://www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/34-47.pdf
Egy vicces részlet az írásból:
"Már 31 éves, mikor azt írja Csorba Győzőnek, hogy disznókat és borjúkat hajkurász. Ugyanígy kezdi levelét egy év elteltével: „Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy-egy levél megírására megszakítom, mingyárt szidnak-fenyegetnek érte. [...] Te vagy az első életemben, akivel kapcsolatban nem érzem semmiféle érzelmi vagy egyéb közeg elszinező hatását.”
Adalék a Weöres mitológiához, kemenesaljai nagynénémtől: a Sanyi? Á, nem szeretett az disznót őrizni. Hiába kapacitálták, hiába mondták neki, otthagyta őket, inkább írt egy verset.
Posztulátum: mindnyájunk utólagos szerencséjére."
És akkor Weöres versek. (Kedves verseim, de most az egyszerűség kedvéért Parill Orsolya facebook-oldaláról másolom ide őket. Köszönöm az utólagos engedélyt;)
Weöres Sándor Nagyság
Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyü talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset irok:
ennyit kivánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tizezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-éhű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a multba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van mégnaqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Íly mérettelen legyen a munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.
