RÁKBETEG ANYÓSOM HALÁLA

Bizony féltem, hogy egyedül maradtam az egész lakásban.
Hanyatt feküdtem, két kezem összekulcsoltam mellemen.
Hasamban sajgás, nyilallás: ha megmoccant a paplanom,
éles kést forgattak belül, s kivert a jéghideg verejték.

Voltam már eddig is beteg, környékezett már a halál is,
de ez más volt, így soha még. Az ima nyugvó perceit
remegés hussantotta el, s viszont. Töröltem homlokom,
s eszembe jutott: reggel a tükör sárgának mutatott.

Aztán eljött a délután: kórházba vitt asszony-leányom.
Gyönge voltam és elesett, nehéz volt ülni is, de én
mosolyogtam: asszony-leányom a szíve alatt hordta már
kisunokámat, nem akartam, hogy valami bajuk legyen.

Mosolyogtam, még akkor is, mikor lányom sétálni küldtem,
az iszonyú percek előtt, s azt hiszem, lányom nem is vélte,
mi lesz velem, és nem is látott semmi gyanúsat arcomon:
mély belső háborgásaim belső háborgások maradtak.

A fehérruhások között, kik értem jöttek rám a fényes
késekkel és ollókkal és nem-ismerős rövid szavakkal,
a fehérruhások között feküdtem egy ideig tompán,
s hirtelen jó lett minden, mint árnyéktalan gyerekkoromban.

Jó lett, megszűnt a fájdalom, könnyű lettem, akár a pille,
fények villogtak szerteszét, érzékenyen hozzám-simultak,
különös-furcsa volt a táj, s mégis mint otthon fészke, meghitt,
mint tiszta álmok tájai gyermek-karácsony éjszakáján. – –

(Csak az Összegyűjtött versek c. kötetben jelent meg, A szó ünnepe c. kötet versei közé válogatva.)